Hétfő reggel. Fél hét. Egy férfi ül a Nyugatinál egy padon. A többi ember ilyenkor még éppen próbál ébredezni otthon, jó esetben a párja álmos szuszogása kíséretében, rosszabb esetben egyedül. De Ő már kint ül a padon, és gondolkodik. A neve István. Harminckét éves. Nem iszik, nem dohányzik. Ifjabb korában megfogadta, hogy mindig becsületes, tisztességes életet fog élni, nem fog átverni senkit.

De őt viszont átverték. Nem is egyszer. Most pedig csak ül és mereng. Átvillan az agyán, hogy milyen élete is volt eddig. Nem panaszkodhat. Tizennyolc évesen érettségizett, felvették egy neves egyetemre, szorgalmasan tanult, mert arra nevelték, hogy csak így érhet el valamit az életben. Magna Cum Laude végzett, a szülei rettenetesen büszkék voltak rá. Ösztöndíjat is nyert, járt Hollandiában, Amerikában, ahol munkát is vállalt a közszférában. Mikor hazatért, biztos egzisztenciával rendelkezett, előtte volt az élet. Ó, azok a szép napok! A csajozások, a bulik, az állásinterjúk... Későbbi, magyarországi munkahelyén sikerült elhelyezkednie, ott ismerte meg párját, Katalint. Odáig volt érte, minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amire mindig is vágyott... Szép volt, okos, és rendkívül odaadó. Össze is kötötték az életüket, és vettek egy kis szerény családi házat, a szülők és kis hitel hozzájárulásával. Született is két gyermekük, Andi és Laci.

Hat év múlva azonban jött egy kellemetlen mozzanat mindkettejük életében. Megjött a válság. Istvánt kirúgták munkahelyéről, Katalin viszont még ottmaradhatott. István kétségbeesett... Megszállottan kereste a munkalehetőségeket, mert nem bírta elviselni, hogy Katalin tartja el a családot. Az összes megtakarított pénze ráment a hitel törlesztőrészleteinek finanszírozására, és hiába kérvényezte a szociális segélyt, rendre elutasították. Hiszen válság van, most senki sem fizet...

Istvánnál már csak két kétségbeesettebb ember maradt a környezetében: a szülei. Az apja vállalkozó volt, és az összes segítséget igénybe vette, ami csak szóba jöhetett fia megmentéséért. De hiába. A férfi belehalt a stresszbe, ami érte, a felesége, István anyja pedig a férfi halála után maradt űr és anyagi bizonytalanság okozta stresszbe. István azon kapta magát, hogy - a feleségét leszámítva - egyedül maradt. A szülei házát el akarta adni, hogy abból tartsanak ki legalább egy ideig. Igen ám, de jelentős jelzálog volt a házon, és mivel István jelenleg fizetésképtelen volt, a bank elárverezte azt.

Aztán egy szép napon csöngettek. Egy jól öltözött, aktatáskás úriember lépett be az ajtón. Bemutatkozott, és elmondta ki ő. Távozása után Katalin sápadtan leült egy székre. István már nem bírta tovább...

Ezek a gondolatok cikáztak István fejében, miközben nézte a nap keltét. Milyen csodás is a természet... Aztán egy pillanatra elkomorodott és alig hallhatóan kicsúszott egy mondat az ajkain. "Ma volt fél éve..." Majd összeszedte magát, és újult erővel, reményekkel teli állt fel a padról.

"Itt van a reggeli ideje" - mondta egy alig észrevehető kis elkeseredett sóhaj kíséretében, azzal elindult fekhelyétől a legközelebbi szemeteskosár felé....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kooszs 2009.10.02. 15:45:39

Sajnos,az Istvánéhoz hasonló sorsú emberekkel már én magam is találkoztam. Szociálpedagógus hallgató lévén,a szociális szolgáltató intézmények majd mindegyikében megfordultam már. A hajléktalanoknál is. És bizony ott találkoztam diplomás óvónővel, kertészmérnökkel,főpostamesterrel. Valahogyan mindegyikük elcsúszott, és ha valaki egyszer megindul a lejtőn-és nem fogja senki-nagyon könnyedén lecsúszik a lehető legmélyebb szintre az életben.Jelenleg Drogambulancián töltöm a végzős gyakszim. Nos, ott is látok elcseszett életeket-akár önhibájukból,akár nem-és szinte valamennyiükből lehetett volna életerős, tevékeny ember.De egyet szögezzünk le-mert sajnos így van-az ember mindig dönthet!Az már más kérdés-hogy hogyan kell döntenie vagy hogyan tud!Azért a legtöbb esetben bizony maguk alakították eképpen sorsukat, csak gyakran nincsenek ennek tudatában!

Válasz erre 

kooszs 2009.10.02. 15:47:28

Egyébként jól fogalmazol!:D

Válasz erre 

unknown_blogger · http://www.tulajdonkeppen.blog.hu 2009.10.09. 17:04:53

Nem rossz, tetszik a blog. Az írásból kiindulva van egy tippem, de azért megkérdezem: mivel foglalkozol?

Válasz erre 

szupermenbéla 2009.10.09. 18:18:48

@unknown_blogger:

Köszönöm szépen, örülök, ha elnyerte a tetszésed.. :) Olvastam én is a blogodat, szerintem Te is nagyon eltaláltad a stílust! :) Nekem bejön. :) Én egyébként kommunikáció szakra járok a Károli Gáspár Református Egyetemre.

Ha már itt a kérdéseknél tartunk, én is szeretnék feltenni Neked egyet: hogy találtad meg a blogomat? :)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: