A hideg őszi éj már rég betakarta az utcákat, s átjárt mindent. A koromsötétben apró lámpák fénye sejlett csak fel a meleg, otthonos házak ablakain keresztül, mutatva, hogy az Élet esténként fél évre a négy fal közé költözött. A lámpák fénye azonban odakint egy egészen különös jelenetet világítottak meg.

A szemközti parkban ugyanis egy fiatal férfi feküdt kábán. Teste magatehetetlenül adta át magát a gravitáció erejének, és semmiféle kontrollt nem lehetett látni pozíciójában. Lábai szerteszét, kezei a feje mellett kitárva, még az ajkai is résnyire nyitva voltak. Egy fekete, viseltes bőrdzseki próbálta megakadályozni, hogy a testéből végleg távozzon a meleg, lábán acélbetétes bakancs. Pár perccel később, szemhéja apró rándulásai követően magához tért, először lassacskán csak a szemeit nyitotta ki, majd később a száját csukta össze, mikor érezte, hogy nagyon kiszáradt. Másnapos volt. Nagyon. Egy ideig csak feküdt a nyirkos füvön, majd összeszedte minden energiáját, és feltápászkodott.

Tett két lépést, majd hirtelen a közeli szemetesre támaszkodott, mert az egyensúlyzavaránál már csak a másnapossága okozta rosszulléte volt elviselhetetlenebb. Miután megszabadult a gyomrában felgyülemlett felesleges alkoholmennyiségtől, leült egy padra és elővette a telefonját. 13 új üzenet... Mindegy, le van szarva. Most kell élni... Amíg még lehet...

Míg a padon ücsörgött, hirtelen felsejlett neki a napsütötte délutánok, az önfeledt kacajok sokasága, amiben eddig része lehetett, a boldog karácsonyok, az őszinte beszélgetések, és a sok tett, köztük a bűnök, amiket elkövetett... Megcsalás, féltékenységi rohamok, felelőtlen tivornyázások...

Tekintete hirtelen elkomorult, arcára ideges, megfáradt ráncok kúsztak fel, és csak nézett maga elé... Eszébe jutott az elmúlt pár nap. Pontosabban az a nap... A nap, mikor munkájából hazafele tartva csörgött a telefon, benne egy ismerős férfi hanggal...

A kezébe temette fejét, és zokogni kezdett...  Miért kellett így történnie... Miért pont velem... Sorozatosan vissza-visszatért az az egy mondat, amit hallott akkor a telefonból... "Sajnálom Kovács úr... Nem tudjuk megmenteni...".

Megpróbálta elnyomni ezt a kellemetlen visszhangot a fejében, mely újra és újra megkeserítette minden másodpercét. Felállt a padról és a közeli éjjel-nappali felé vette az irányt. Az üzletbe betérve, a biztonsági kamera monitorjára rápillantva látta magát, a kisírt karikás szemeit, a lehányt kabátját... Megijedt. Gyorsan visszafordult, újra a pad felé vette az irányt, mikor megcsörrent a zsebében a telefon. Egy szempillantás alatt jéggé merevedett. 1 csörgés, kettő, három, négy... Rakd már le, gondolta. Hagyj békén... Öt, hat, hét... A vonal másik végén kitartóan próbálkoztak. Végül már nem bírta tovább, rápillantott a kijelzőre, de nem volt felkészülve arra, amit lát. "Otthon". Reszkető kézzel emelte füléhez a készüléket, megnyomta a "Fogadás" gombot és egy vékonyka, erőtlen, fáradt hang szólt a fülébe.

"Apa, mikor jössz már végre haza? Anyuval nem tudunk aludni. Mit mondott a doktorbácsi, meg fogsz gyógyulni?"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.